27.rész

Olivér elpirult, majd meghallottam a gondolatát: "Ez nehezebb lesz, mint gondoltam! Nem hiszem, hogy képes leszek sokáig távoltartani magam tőle, mert..." .

Úgy tettem, mintha nem hallanák semmit, mert nagyon tudni akartam, hogy miért nem tudja magát tőlem távoltartani. "mert SZERETEM!! Igen, azért mert szeretem!!".

Na jó, itt enyhe szívritmus kimaradásom volt. A szívverésem felgyorsult, az arcom pedig vörös színt öltött fel. Azt mondta, hogy szeret!!

Na jó, gyakorlatilag nem is mondta, hanem gondolta, de akkor is! SZERET!

Nem akarom elveszíteni Olivért és marhára nem érdekel, ha meg akarnak majd ölni ezèrt, de...

- Olivér... - suttogtam, majd lassan felemeltem a fejem ès mélyen a szemébe néztem. - ...én szeretlek! Nem szeretném, ha egy olyan ember miatt, mint Brendon, elhagynál! Ha szeretsz, akkor mellettem maradsz!

Nem zsarolni akartam ezzel, csak kiváncsi voltam, hogy engem választ-e.

- Én is szeretlek! És biztosíthatlak róla, hogy veled maradok! Nálad senki sem volt még fontosabb számomra! - majd, mint aki eddig is alig bírta ki, hogy ne tegye meg...szenvedélyesen megcsókolt.

A csókjától az egész testem megborzongott. Annyira hiányzott!

***

A suliban hihetetlen dolog történt. Az a két ember pofátlankodott oda hozzám, akiket a...inkább nem mondom, hogy hova kívánok. A szóbanforgó személyek nem mások, mint Anna és Kriszti. Természetesen ők is autogrammért kuncsorogtak. Amikor elmondták, hogy mit akarnak, elkapott a röhögőgörcs. A folyosón többen is beszóltak olyat, mint például: Hallod Vörös! ( ilyenkor mindig visszaszólok, hogy: Na basszus, süket vagyok!) Úgy nyerítessz, mint egy ló!

Ès jót szórakozik a maga, szellemes beszólásán. Szerintem mondanom sem kell, hogy mit gondolok az ilyenekről.

- Most komolyan! Van merszetek idetolni a képeteket, azok után, hogy én őszintén, saját talasztalatból elmondom a véleményemet, és azzal vádoltok, hogy féltékenységből mondtam? Drágáim, szálljatok már vissza a földre! Ami pedig azt az aláírást illeti, felejtsétek el!

Megsem várva a reakciójukat, sarkon fordultam és elindultam haza. Jobban mondvai a közeli parkba, mert találkozom Izabellával. Meséltem neki Laciról és nem tudom miért, de azt akarja, hogy mutassak róla egy képet. Már vagy 20 perce várok, de sehol senki. Hol van már Izabella?

- Szia, Gréta! - jelent meg Iza.

-Ahh, hol voltál? Már vagy húsz perce itt ácsorgok! - toltam le egyből.

- Bocsi, csak volt egy kis elintézni valóm!

- Értem... Na hoztam képet Laciról, de még mindig nem értem, hogy minek kell az neked! - adtam oda neki a fényképet.

Épp hogy ránézett a képre, ökölbe szorult a keze és vörösen lángolt. Olyan volt, mint én amikor dühös vagyok, csak az enyém kéken lángol.

- Iza, mi a baj? - kezdtem aggodni.

- Az, hogy tudom ki ő!

- Jah a fél világ tudja!

- Nem úgy értem, hanem, hogy ő volt az én...

- A te...?

- Az én pasim! El is jegyzett, de az egyik nap azt mondta, hogy mást szeret és elment! - magyarázta Iza.

- Oh nagyon sajnálom!

- És tényleg meg akar ölni? De hisz Laciról én ezt nem is képzelem el!

- Pedig igaz! És tudja azt is, hogy alakváltó vagyok!

- Na majd beszélek én vele, ne aggódj! - mosolyodott el halványan.

- Köszi! - mosolyogtam én is.

Ahhoz képest, hogy nemrég még ő is megakart ölni, elég kedves. Bízok benne!

Amikor elindultam, megint nem hazafele vettem az irányt, hanem...hanem a kastély fele.